1. fejezet - Égető csók

1685.

A hatalomra éhes Poroszország elégedetten andalgott egykori riválisa erdejében, hiszen kiélvezhette, hogy birodalmán túl Közép-Európa megannyi területén szabad átjárhatósága van hála hódító szellemének és nyugaton terjeszkedő germán törzseinek.

A helynek varázsa, melyben tartózkodott elkápráztatta, hisz nosztalgikus látványt nyújtott neki a régi időkről, mikor még ifjonc korában észak tájain kereste önmagát. Tetszettek neki a rengeteg fái, pusztái, dombjai és apróbb hegyei is, amik miatt beismerte, ha másért nem is lehet tömjénezni ezt az országot, azért az anyatermészet békés és érintetlen szépsége előtt sokan kalapot emelnének.

Gondtalan kedélyében a liget ösvényein haladt céltalanul, nem is sejtetve, hogy a környék tulajdonosa a közelben van. Egy szűkebb csapás hamar kivezette hozzá, s mikor az útjába kerülő tisztás végében meglátta a tágas fa tövében pihenő tulaj lányt alattomos vigyor szökött Poroszország arcára.  

- Nocsak, Magyarország.

Jegyezte meg, majd az ország láttán vörös szemei azonnal felcsillantak. Kezdetben tartotta a távolságot és csak az előtte ágaskodó bokor levelei mögül méregette a vele szemben kuporgó államot, majd mikor észrevette, hogy az mélyen alszik, megindult felé elhagyva a sűrű bozótost.

Közelébe férkőzve megállt előtte s tekintetét végigmérte rajta. Még sosem látta ilyen állapotban Magyarországot. A lány zöld ruhája több helyen el volt szakítva, és azokat a helyeket, ahol még az anyag viszonylag épségben volt vörös foltok áztatták be. Karcsú teste és finom bőre tele volt sebhelyekkel meg karcolásokkal. 

- Vajon mi történhetett vele? Régebben  sokkal rendíthetetlenebb volt, minden útjába kerülő nemzet fejét fogva és Istenhez fohászkodva menekült ki a világból...

Bár őt nézve Poroszország hiába kereste a válaszokat, tudta, hogy ez nem az ő dolga és abból még baja származhat, ha beleüti az orrá két kívülálló állam konfliktusába. Mégsem tudta magára hagyni a megtört országot. Szokatlan látványt nyújtott neki, hiszen régebb óta ismeri Héderváry Elizabethet, mint a Földet irányító nagyhatalmak együttvéve.

Kezdetben Magyarország vadon élő vándor volt, rengeteget hódított, terjeszkedett, s csak később települt le az Európai kontinensre. Költözésének a napján még gyermek volt, ezután ismerte meg Poroszországot és a többi, kisebb nemzetet, akikkel egy fedél alatt nőtt fel. Bár a beilleszkedés nehézkesen indult, végül sikerült a nagyvilágban helyet teremtenie magának, majd több személlyel olyan kapcsolatot létesített, mintha mindig is itt lett volna Európa gyermekeként.
Volt idő, mikor Poroszországgal ápolta egyik legszorosabb kapcsolatát, majdhogynem testvéri kötelék fűzte össze a két fiatalt, ám az idő múlásával lassacskán eltávolodtak egymástól, s mára csak volt gyermekkori barátot jelentnek a másik számára.

Poroszország hangosan felsóhajtott és magában megjegyezte, hogy annak, amit most tenni készül, ha nem százszor, akkor ezerszer fogja megbánni előre érzett, csúfos következményét. A fiú fogta sötét ruhájának a szélét, melyről sorra kezdte letépni a rongyos ruhacafatokat, hogy azzal láthassa el Magyarország sérüléseit. Elsőnek a lány karmolásokkal teli karjának esett neki, majd a derekánál levő sebeket próbálta ellátni, mikor az ifjúnak feltűntek az eszméletlen ország gömbölyű keblei.

Ezt látván az értetlen behatoló meglepődött arckifejezéssel esett hátra, mert teljesen kiment a fejéből Magyarország valódi neme. Nem csoda, hiszen vetélytársa mindig is fiús lány volt, fiúk között nőtt fel és a pubertás kor elejéig saját magát is ellenkező neműnek hitte.

Miután a duzzogó állam összeszedte magát, és teljesen megemésztette a tényt, miszerint gyerekkori riválisa a kezdettől fogva lány volt, ismét Magyarország elé hajolt, s alaposan szemügyre vette. Hiszen nem mindennapi látvány a fiúnak hitt mostohatestvéredet felnőtt hölgyé érve látni. 

Szemeivel végigfürkészte az előtte szunnyadó lány hullámokkal teli, barna haját, majd finom, ránctalan vonásait és hosszú, sötét szempilláit, melyek az úrfi szívében erős és ismeretlen vágyat ébresztettek. 

Kíváncsi természetét egyre csak fokozta az alvó szépség minden apróbb bája, s nem értette, hogy egészen idáig ennek gyönyörét miképpen nem tudta, vagy miért nem akarta észrevenni. 

Kesztyűs kezével gyöngéden érintett egy apróbb tincset az ország fürtjei közül, majd a másikkal levette jobbáról a fekete bőrt. Csupasz ujjait végigsimította Elizabeth fehér orcáján, azután megállt a hajadon telt ajkánál és közelebb hajolva hozzá égető csókot hagyott rajta. Viszont az ifjú gróf óvatlan volt, mert annak tüzes érintésére rögvest megébredt az imént még békésen szunnyadó ország.

A felriadt fáradt nyöszörgéssel jelezte, hogy ébredezik, majd nyűgösen kinyitotta smaragd zöld tekintetét. Erre felfigyelve a meglepett fiú hamar félreugrott, s mire Magyarország feleszmélt már méterekre a lánytól állt.

- Te meg mit keresel itt? – Szólalt meg, félbeszakítva a hirtelen jött csendet, majd ásított egyet és gyengéden kitörölte pillái közül az ettől keletkezett álomkönnyeket.

- E-Ezt én is kérdezhetném… 

Válaszolta fülig elpirult szembeállója, aki  mélyen lelkének apróbb zugában hálát adott az istenének, hogy a lány semmit sem vett észre abból, amit az imént követett el.

- Honnan szerezted ezeket a sérüléseket?

Kérdését hallva Magyarország arca elkomolyodott. 

- A Töröktől.

- Értem… - Válaszolta, majd figyelmét levette és zavarában a földre szegezte a hajadon méregzöld tekintetéről, mert azok oly féktelenül csalogatóak voltak, mint vak éjszakában a sötét vadmacska igéző szempárja.

- Ezt te csináltad? – Mutatta fel Elizabeth a karján levő kötéseket.

- Igen. - Pirult el harmadjára.

- Tudod, Poroszország, valami megváltozott. Régebben minden sokkal könnyebb és egyszerűbb volt. Mikor kisgyerekek voltunk, egymás után arattam győzelmet  korombeli kis srácok fölött, ám az idő teltével Isten gyenge testbe zárt, s érzem, hogy az erőm elérte a határait.  Finommá és gyöngéddé kell válnom, alkalmazkodnom kell, hogy a jövőmet nézve olyan erővel térhessek vissza, mint amit hajdanán birtokoltam, s addig csak a rácsok mögül tudok hinni, hogy egy nap majd meglelem a szabadságom.

Elizabeth szavai és szomorú mosolya egyre csak növelte az albínó fiú keserű hallgatását. Nem értette, hogy Magyarország mégis milyen választ vár erre. Zavarta és fájt neki, mégsem mondott semmit. Helyette engedett a minden elárasztó csöndnek. Ám a hajadon bánatos tekintete, melyben mindig ott tükröződött a lány erős, kitartó és védelmező szelleme, még Poroszország szívét is képes volt meglágyítani. 

- Látom, ide nagyobb kötés kell. 

Szólalt meg végül és a fa tövében ülő országhoz lépve termetes kabátját levetkőzte majd a lány hátára takarta. A mellettük díszelgő cserjésből fehér virágot tépett le, melyet Elizabeth füle mögé akasztott fel.

- Ez jobban mutat a hajadban, mint a hadisapka. - Vigyorgott, és kezét gyengéden simította végig a fiatal állam arcán.

- Magyarország, úgy hiszem, egy napon biztosan sikerül megtalálod azt a fajta szabadságot, amelyért sóvárogsz.

Mondta, és hátrébb lépve a lánytól búcsút vett, majd hamar eltűnt a sötét, égig érő fák között. Távolodó alakját nézve Magyarország elmosolyodott, s mikor az árny teljesen köddé vált az őt körülvevő szürkeségben, Elizabeth is hasonlóképp cselekedett; talpra állt hátán Poroszország nehéz, tömött kabátjával, majd megindult az erdő nyugati felébe.

„Most nem lehetek veled, mert jelenlétemmel csak hideget, háborút és bánatot tudok adni, de megígérem, egy napon el fogom hozni neked azt a szabadságot, amelyre vágysz, Elizabeth…”