4. fejezet - Kesernyés igazság

Magyarországot hátrahagyva a két fiatalember termetes folyosó útjára tévedt, mely a kastély díszes bejáratát és régies előterét váltotta fel. Jobb falán festmények ezrei sorakoztak, míg a helység bal oldalán jókora ablakok követték egymást. Ezeknek kerete egyszerű, rácsa kacskaringós volt s függönyei oly vörösek, mint karmazsin színnel festett gyönyörűség tüzes és szenvedélyes ajka.

- Ember, itt azóta nem változott semmi, mióta utoljára Bécsben ostromoltam!
Szólalt meg Poroszország, akinek majdhogy nem elállt a lélegzete a több évszázadot túlélt, változatlan panoráma látványától.
Közelében a szokatlanul hallgatag Ausztria minden belső erejét felhasználta, hogy a mögötte elhangzott megjegyzést követően vissza tudja fogni magát, s gyűlölettel halmozott idegeit, máskülönben eszét vesztve a német származású herceg torkának ugrott volna. Viszont erőt véve magán mély levegőt vett, s még időben le tudta nyugtatni felszínre tőrt, méreggel telt indulatait.

A várház elejét kijárva, utolsó állomásuk az épület legnagyobb helységét célozta meg; a nagytermet. Ez a szoba az egész udvarház számára fenntartott, kedvelt központ volt, hiszen tágas termete és elegáns megjelenése végett minden ünnepélyes alkalomra hasznavehetően megszolgált.
Ennek tetejére méretes csillár volt felakasztva, melynek levegőben lógó, átlátszó kövei minden fényforrást befogva kedves mintákat tükröztek vissza a helység mennyezetére. A padlózatra régies szőnyeg volt leterítve, s az a tér üres részeit nagy alapossággal töltötte ki. Bal oldalt hosszas lépcsősorok formáltak átjárót a nagyterem feletti emeletre, ahol csak kisebb lakható vagy lakott szobák sokasága kapott szerepet.

Másik oldal sarkába hosszú étkező asztalt pihent, melynek lábai közt csöppnyi Itália bujkált kezében fából készült, feketére festett mozdonnyal, s annak földön heverő, apró sínei kör alakú barikádot emeltek a gyermekjáték tulajdonosa köré. A virgonc kisfiú az idő teltével olyannyira belemerült vasutakkal és járművekkel teli képzeletvilágába, hogy észre sem vette a helységbe ért két alak jelenlétét. Fantáziájának köszönhető, tragacsoknak létesített paradicsomát a nemesi stand elejében helyet foglaló Poroszország zavarta meg, aki mit sem tudva az alatta rejtőzködő gyermekről, óvatlanul helyezte kényelembe magát.
Mikor a pöttömnyi Olaszország észrevette a közelében feltűnt éjszínű csizma párt, úgy gondolván, hogy azoknak viselője csakis szeretett nevelője, Ausztria lehet, hamar nekifutott s elkapta a lábbelik grabancát, majd szorosan magához ölelte őket. Ám gyermeki, pajkos jókedve hamar inába szállt, mikor megpillantotta a bakancsok valódi gazdáját.
A porosz úrfi a lábain csüngő súlyt egyből megérezte, így maga előtt megemelte a hófehér asztalterítőt, majd vörösen izzó, vérfagyasztó tekintetével hamar elijesztette a félelemtől reszkető porontyot.
- Hát ez a kölyök meg hogy került ide? – Mutatott az elkövetőre, aki sírva menekült Ausztria szárnyai alá.
- Ő itt észak Itália. Már egy ideje nálunk lakik. – Válaszolta Ausztria, s közben a rémült apróság haját cirógatva próbálta megnyugtatni a pityergő kisembert. – Mindenesetre elnézést a kellemetlenségért, ezerszer figyelmeztettük, hogy ne másszon be az asztal alá, de hiába, nem ért a szóból.
- Nem probléma. Nagyjából egyidős lehet az öcsémmel, így az e fajta fennakadásokat teljesen megértem. Ha eredményes neveltetést akarsz elérni az ördögfiókáknál, akkor csak félelemben kell tartanod őket, s meglásd egyből tisztelni fogják a szavaidat.
- Kacagott fel Poroszország, majd miután vendéglátója kitessékelte az udvarra játszani a fiatal országot, kérdését ismét feltette.
- Most komolyan, miért kezdted el bébiszitterét játszani egy másik országnak?
- Kénytelen voltam, a békéért cserébe. A nagy Római Birodalomnak született két fia; észak és dél Itália. Viszont aznap mikor a csizmán uralkodó fejedelem titokzatosan eltűnt, fiai árván maradtak, s nevelésüket Róma nem volt hajlandó elvállalni. Míg dél Itáliát, Lovino Vargast, unokatestvérük Spanyolország fogadta be, addig észak Itália eltartására a Bécsi udvart és engem kértek meg. Azt mondták, ha elvállaljuk Feliciano Vargast, akkor békére esküsznek a délnyugaton terjeszkedő rokonnépek nevében is.
- Tehát, rövidebbre fogva, kölcsönösen hasznot húztok az Itália fivérek megszületéséből. Míg a Római Birodalom császár nélkül maradt népe egyből két királyi utódot és támogatókat kapott, addig te meglelted az oly régóta keresett békédet a déli országokkal.
- Mondhatjuk így is…
- Ám ez a béke puszta színjátéknak is tekinthető. Hiszen jól tudod, ha nem egyezel bele és fogadod el az egyik suhanc nevelését, akkor déli nemzetek ezrei rohamozták volna le a kis, kényelmes otthonodat. Sarokba vagy szorítva, nincs igazam, Ausztria?

Az itt lakó Poroszország gúnyos tekintetéről azon nyomba levette szemeit, mikor az feltette imént elhangzott, zavaró kérdését. Ausztriának át kellett gondolnia;  miképpen tudna helyesen reagálni ellenlábasa kérdésére, még mielőtt maradék önkontrollját is elveszti józan és békepárti esze felett.

- Helyesen átlátod a dolgok miértjét, de tudd, hogy ezekben a szürke és torz időkben nem én vagyok az egyetlen befolyásolt nemzet.
- Gondolom ez alatt elsősorban Magyarországra gondoltál. Ő is az olasz fiúcska végett van itt…
Bólintott Ausztria. Ám folyamatosan cikázó tekintetével, melyet folyton leemelt Poroszországról gyanút keltettek a germán törzsbéliben, s ebből a kételkedő úrfi egyből megérezte, hogy vendéglátója titkol előle valamit. Bár a hirtelen jött, baljós érzés ellen Poroszország egyenlőre nem szándékozott lépni, ezért úgy téve, mint aki semmit sem sejt a helyzet furcsaságából, zavartalanul folytatta tovább a beszélgetést.
- Sosem gondoltam volna, hogy egy napon a déli népek Magyarországból is hasznot próbálnak húzni. Úgy hittem, hogy ez a két fél már régebben megtalálta egymás között a nyugalmat.
- Ezek szerint az ő ügyük is lezáratlan maradt…- Szegezte le Ausztria fáradt tekintetét a földre. Látszólag belefáradt abba, hogy vendége kérdéseinek folyton meg kell felelnie. És ezek közül is a legkimerítőbb az volt, mikor Magyarországgal kapcsolatos témákra kellett választ adnia. Hiszen tudta jól a nyomasztott ország, hogyha szavait nem is lehetne a hamis jelzővel illetni, attól még nem mondta el a teljes igazságot.

- Megérkezett az emlegetett szamár is! – Emelte meg a hangját Poroszország, melyre Ausztria nehéznek tűnő fejét egyből megemelte.
A terem ajtaján keresztül Magyarország lépett be jobb kezében az előzetesen látott ezüst tálcát tartva, csak most annak felülete tele volt pakolva kulináris csekélységgel.
Az urakhoz lépve a lány megállt és az étkező asztalra leemelt két vékony derekú üvegpoharat, melyet fokozatosan töltött meg fejedelmi vörösborral. Majd ezzel végezve hátra lépett, tálcáját fehér kötényéhez szorította és figyelmesen leste tovább az úrfik felrügyező kedélyét.
Ám Ausztria fokozatosan visszatérő életkedvét ismét lerombolta egy udvarbeli személy, aki jelentve felettesének le akarta hívni az urat az épület főzőhelységébe, mert ott kisebb csetepaté tőrt ki a nemrég érkezett eladóval, mivel egy konyhai felszolgáló elszámolta magát és véletlen túl sok pékárút meg tésztát rendelt.
- Majd én lemegyek és elintézem! - Kiáltott fel Magyarország, de az úrfi elébe rohant.
- Várj! Jobb lesz ha most én megyek, pihenj egy kicsit. Hiszen egészen idáig te fáradoztál miattunk. - Mosolyodott el, majd az inassal pillanatok alatt elhagyta a nagytermet.

- Mire jó egy olyan apród sereg, amelyik még az élelmiszer rendelést is elrontja. – Jegyezte meg a maga gúnyos hangnemében Poroszország.
- Én a helyedben inkább magam miatt aggódnék. Hiszen az a személy csak egy önelégült kerge lehet, amelyik meghívatja magát egy másik ország házába.
- Talán igazad van. – Magyarország válaszára futótűzként derült fel az albínó állam arca, s az asztaltól felállva megindult a lány irányába. Közelebb lépve a hajadonhoz szemeit tetőtől talpig végigfürkészte rajta.
- Te tényleg nagyon megváltoztál…
- Nem értem, mi olyan meglepő ezen, hisz idővel minden és mindenki változik.
- De ennyire? Bár látom, a visszafeleselés még mindig a régi. - Kacagott fel, és várta hogy kapja a következő ütést, de hiába készítette fel a lelkét rá, az nem érkezett meg. Mire feleszmélt Magyarország már régen eltűnt mellőle, s az a szoba erélyénél települt le.
Ezt észrevéve Poroszország az útjába eredt és hosszas levegővétel után folytatta.
- Hány éve már annak, mikor az erdődben rád találtam a Török támadássakkor?
- Ki tudja… talán tizenöt, húsz éve.
- Istenem, hogy telik az idő…
Sóhajtott fel, karját az erkély szegélyére döntve, s közben a markában tartott poharat forgatta, hogy annak ízletes tartalma is hasonló, kör alakban táncoljon a folyadék felszínén.
- Ami egy átlagos halandónak felér egy évtizeddel vagy évszázaddal, az számunkra oly hamar elszökik, mintha percek volnának. Hiába, az idő rabjai vagyunk.
Válaszolta Elizabeth, s annak üres tekintete elveszni látszott az eléje táruló, lemenő Nap színében, melynek vöröses és sárgás árnyalatát az égen áthaladó rózsaszín felhőfoszlányok tették festőibbé. Bár ennek látványa kevésbé foglalkoztatta a vele levő országot, mert az szívesebben figyelte lobogni a lány furcsán hosszú hajszálait a finom, nyár végi szellőben.
- Egyébként hallottam, hogy a kis észak Itália miatt élsz most itt.
- Igen, nagyon édes kis fiúcska. Kissé félénk, más helyzetekben pedig képes nyuszivá változni, de majd megnevelem. Hisz olyan, mintha a kisöcsém lenne.
Mosolyodott el a Magyarország, s ezt észrevéve a lány Poroszország szívét is megmelengette.
- … meg egyébként, nemcsak ő miatta vagyok itt.  Tudod, Ausztria segített a Török kiűzésében és ezért hálás vagyok.
- Tényleg? nekem erről egy szót sem szólt. Azt hittem, hogy a déli országok és a csizmalakók téged is gyerekgondozásra kényszerítettek.
- Tévedsz. Eredetileg nekem semmi közöm nem lenne ehhez az egész szerződéshez. Tulajdonképp Ausztriának segítek.
- Jó tudni…
Morogta Poroszország, és nem értette, hogy Ausztria miért állította neki ennek az ellenkezőjét. Mégis mi haszna származott volna abból, ha a germán nép elől eltitkolja ezt a csekélynek tűnő információt?
- És lenne itt még valami. – Szólalt meg Magyarország, majd tekintetét szorosan a szembeálló fiúra szegezte. – Mind e mellett, amit elmondtam… én a béke érdekében hozzámegyek Ausztriához.

2 megjegyzés:

  1. Na, már is sokkal jobb!
    Még picit lehet hosszabb, aztán nem pammogok többet erről:3
    Érdekesen ért véget, Prussia (bocs, megszokás) reakciója ideges lesz, kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni Ausztriával XD
    A stílus továbbra is valami hihetetlenül jó, csak majd a párbeszédekre figyelj oda:)
    8/10

    VálaszTörlés
  2. (No ide írom a választ, ne kelljen mind a négy fejezet alá levésnem őket.>.<)
    Először is köszönöm szépen a kritikákat! :) (Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy ennyi idő után valaki írni is fog a fejezetek alá...^^')

    Igazság szerint ez a második fanficem ( az előző Anes volt.) A többi original történetem sokkal rövidebb, a leghosszabb is öt fejezetes lehetett. Mivel nem vagyok valami nagy könyvmoly (sőt, csoda ha kötelezőkön kívül volt már más is a kezemben) így nagyon nincs mintám amiből kiindulhatnék vagy amire építhetnék. Nem azt mondom, hogy nem szeretek olvasni, csak azt, hogy nagyon válogatós vagyok. :)

    A hibáimmal is tisztában vagyok, épp azok miatt kezdtem bele ebben a történetbe, hogy tudjak gyakorolni. Azt tudom, hogy ezeknek nagy része szerkezeti és vessző bakikból áll, valamint a párbeszéd tagolásának összevisszaságából. (Azért védelmemben álljon, hogy ez az első olyan irományom, amelyikben ekkora szerepet kapott - a többihez képest - a párbeszéd jelenléte.) Azt is tudom, hogy a leírás az erősségem.
    Viszont mástól látni, vagy hallani a valóságot, még akkor is, ha tisztában vagyok a botlásaimmal, kissé elkenődök. Úgy értem, érzékeny lelkületű ember vagyok, és nagyon kritika még nem érte a fejemet, mert egészen idáig titkolózva, kissé szégyellve, magamnak alkottam...^^'

    DE, tényleg köszönöm szépen a véleményezést!:) Mostantól törekszek jobb lenni, hosszabbra írni a részeket - és persze az előző fejezetek hibáit kijavítani. Remélem a végére (vagy annál előbb) sikerül egy gatyába rázott, szerethető irományt összehoznom.^^

    VálaszTörlés