- Szóval, azt kéred tőlem, hogy segítsek Ausztria ellen támadást indítani?
- Természetesen. Hisz évszázadok óta barátok vagyunk, ennyit igazán megtehetnél a kedvemért, Francis. - Kérlelte hízelgően.
- Tudod, féltem a katonáimat.
- Tudod, féltem a katonáimat.
- Ugyan, egy vagy két emberrel kevesebb, mit számít az?
- Irigylésre méltó ez a pimasz hozzáállásod... De ezt neked kellene a legjobban megértened, hisz te is ország vagy. A népedet csak féltenéd a helyemben.
- Persze, ez a kötelességünk. Viszont ha te lennél ilyen szorult helyzetben, én kérdés nélkül a segítségedre küldenék tengernyi, csatára éhező porosz katonát.
Franciaország felkuncogott.
- Ugyan, ugyan... - Törölte ki könnyeit a szeméből. - Elég régóta ismerlek, Gilbert. Nálad aljasabb és álszentebb személlyel még nem igen volt dolgom. De pont ezt csodálom benned, azokat a vörösen izzó szemeket. Telis-tele vannak megválaszolatlan kérdésekkel. Vajon mitől váltál ilyen kegyetlenné?
- Hmp.. már magam sem tudom.
- Nem is kell rá válaszolnod. Csak hangosan gondolkoztam. - Mosolyodott el. - Tehát, mennyi emberre van szükséged?
- Amennyit a nagy Franciaország mellém tudna állítani.
- El kell hogy ábrándítsalak, de a feláldozható hadseregem alig éri el négyezer a főt. Ha harcba akarsz indulni kénytelen vagy beiktatni egy harmadik szövetségest is.
- Azt a rémes fejedet elnézve, ugyan kire gondolsz? Valakire az északiak közül? Netán egy tengerentúli országra, vagy csak nem... azt a megbízhatatlan angolt választanád?
- Még mit nem! Mégis hova gondolsz? Előbb választanám a halált, mint azt az ízléstelen, mogorva britet. Tudhatnád, hogy Angliát örök ellenlábasomnak teremtett az Isten.
- Akkor mégis kire gondoltál? - Kardoskodott, egyre türelmetlenebbül.
- Hát Spanyolhonra!
- Neked teljesen elmentek otthonról. Spanyolország Ausztria oldalán áll, hisz az ő tulajdonában van dél Itália is! Ráadásul azt a kölyköt teljesen önszántából adta át neki az osztrák. A déli ostoba lenne ellenszegülni a saját támogatójával szemben!
- Ne ítélj elhamarkodottan! Spanyolország mellénk fog állni, és ez olyan biztos, mint ahogy ebben a pillanatban itt állok az orrod előtt!
- Mitől vagy ennyire biztos ebben? Mégis mire készülsz?
- Tudod, megvannak a magam módszerei... Van valami, amivel még a nagylelkű Spanyolországot is meg tudom vesztegetni. - Mondta magabiztos tartással, melynek árnyéka tökéletesen rajzolódott ki a sötét szoba egyetlen gyertyafényében. Tekintetével erősen követte szembenállója pupilláit, mintha csak azt várná, hogy az válaszul kiolvashassa a gondolatait. Ám erre a porosz tudatba látás helyett csak legyintett.
- Hát legyen, tégy belátásod szerint, csak ne merészelj elbukni. Nem akarok még egy nemzetet az ellenségemnek tudni.
- Ne izgulj, rendben lesz. - Francis arca higgadttá vált. Egy darabig nyugodtan leste végig a kicsiny szoba falaihoz szorított könyvespolcokat, majd szemeit ismét fogadójára szegezte. - Egyébként Gilbert, habár az imént megjegyeztem hogy ekkora hóhért nem hordott még hátán a Föld, mint téged, most mégis úgy érzem, hogy a régi önmagadhoz képest elpuhultál.
- Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.
- Hm.. magam sem tudom, csak szokatlan látványt nyújtasz. Mindenesetre én indulok haza, várnak a borültetvények! Hamarosan szüret, és a hegy mámorító levének az időszakában minden percemet otthon tervezem tölteni. Tudom, te inkább seres vagy, ám ha maradna ital, küldenék pár üveggel, csak hogy tudd, milyen az igazi, fejedelmi bor.
- Jól van, jól van.. Csak siess mielőtt lekésed a járgányod, te piperkőc borívó!
- Nem fogom. -Ismét megkacagta szövetségese szavait. - Akkor au revoir!
Miután Franciaország elhagyta a germán iroda ajtaját, majd a fogashoz lépve felhúzta sötét, galléros kabátját, furcsa dolgot vett észre a folyosó legvégén. Egy szőke kisfiú ácsorgott ott a hall hátsó részében karjai közt valamiféle kopott plüssmackót szorongatva.
- Hát téged meg mi szél hozott erre ilyen késő éjszaka? - Lépett elébe a férfi, de válasz nem érkezett. - Te is vendég vagy a háznál, vagy netán Gilbert rokona lennél? - Bár hiába kérdezgette, az ifjonc továbbra is hallgatott. Társaságát láttán piciny lábai reszketésbe kezdtek, s mindeközben egy szó sem hagyta el a torkát. Félelmében úgy próbált bekucorodni a térség sarkába, mint a nemrég született nyúl csemete. Az ország észlelve, hogy az ismeretlen poronty egy cseppet sem örül a jelenlétének, végleg feladta a vele való barátkozást. Végül hátrébb lépett a fiútól. Ám az eset még mindig nagyon különösnek tűnt a számára. Vajon mit keres egy ilyen kisgyerek a nagy porosz kastélyában?
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban. Viszont már későre jár, úgyhogy megyek is. - Mutatott az órájára. - Hát akkor, szervusz! - Köszönése után a francia távolodó alakja hamar elveszett az épület sötét folyosóján.
- Azt a rémes fejedet elnézve, ugyan kire gondolsz? Valakire az északiak közül? Netán egy tengerentúli országra, vagy csak nem... azt a megbízhatatlan angolt választanád?
- Még mit nem! Mégis hova gondolsz? Előbb választanám a halált, mint azt az ízléstelen, mogorva britet. Tudhatnád, hogy Angliát örök ellenlábasomnak teremtett az Isten.
- Akkor mégis kire gondoltál? - Kardoskodott, egyre türelmetlenebbül.
- Hát Spanyolhonra!
- Neked teljesen elmentek otthonról. Spanyolország Ausztria oldalán áll, hisz az ő tulajdonában van dél Itália is! Ráadásul azt a kölyköt teljesen önszántából adta át neki az osztrák. A déli ostoba lenne ellenszegülni a saját támogatójával szemben!
- Ne ítélj elhamarkodottan! Spanyolország mellénk fog állni, és ez olyan biztos, mint ahogy ebben a pillanatban itt állok az orrod előtt!
- Mitől vagy ennyire biztos ebben? Mégis mire készülsz?
- Tudod, megvannak a magam módszerei... Van valami, amivel még a nagylelkű Spanyolországot is meg tudom vesztegetni. - Mondta magabiztos tartással, melynek árnyéka tökéletesen rajzolódott ki a sötét szoba egyetlen gyertyafényében. Tekintetével erősen követte szembenállója pupilláit, mintha csak azt várná, hogy az válaszul kiolvashassa a gondolatait. Ám erre a porosz tudatba látás helyett csak legyintett.
- Hát legyen, tégy belátásod szerint, csak ne merészelj elbukni. Nem akarok még egy nemzetet az ellenségemnek tudni.
- Ne izgulj, rendben lesz. - Francis arca higgadttá vált. Egy darabig nyugodtan leste végig a kicsiny szoba falaihoz szorított könyvespolcokat, majd szemeit ismét fogadójára szegezte. - Egyébként Gilbert, habár az imént megjegyeztem hogy ekkora hóhért nem hordott még hátán a Föld, mint téged, most mégis úgy érzem, hogy a régi önmagadhoz képest elpuhultál.
- Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.
- Hm.. magam sem tudom, csak szokatlan látványt nyújtasz. Mindenesetre én indulok haza, várnak a borültetvények! Hamarosan szüret, és a hegy mámorító levének az időszakában minden percemet otthon tervezem tölteni. Tudom, te inkább seres vagy, ám ha maradna ital, küldenék pár üveggel, csak hogy tudd, milyen az igazi, fejedelmi bor.
- Jól van, jól van.. Csak siess mielőtt lekésed a járgányod, te piperkőc borívó!
- Nem fogom. -Ismét megkacagta szövetségese szavait. - Akkor au revoir!
Miután Franciaország elhagyta a germán iroda ajtaját, majd a fogashoz lépve felhúzta sötét, galléros kabátját, furcsa dolgot vett észre a folyosó legvégén. Egy szőke kisfiú ácsorgott ott a hall hátsó részében karjai közt valamiféle kopott plüssmackót szorongatva.
- Hát téged meg mi szél hozott erre ilyen késő éjszaka? - Lépett elébe a férfi, de válasz nem érkezett. - Te is vendég vagy a háznál, vagy netán Gilbert rokona lennél? - Bár hiába kérdezgette, az ifjonc továbbra is hallgatott. Társaságát láttán piciny lábai reszketésbe kezdtek, s mindeközben egy szó sem hagyta el a torkát. Félelmében úgy próbált bekucorodni a térség sarkába, mint a nemrég született nyúl csemete. Az ország észlelve, hogy az ismeretlen poronty egy cseppet sem örül a jelenlétének, végleg feladta a vele való barátkozást. Végül hátrébb lépett a fiútól. Ám az eset még mindig nagyon különösnek tűnt a számára. Vajon mit keres egy ilyen kisgyerek a nagy porosz kastélyában?
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban. Viszont már későre jár, úgyhogy megyek is. - Mutatott az órájára. - Hát akkor, szervusz! - Köszönése után a francia távolodó alakja hamar elveszett az épület sötét folyosóján.
Azt hiszem Gilbert, az előzetes kérdésemre azon nyomban megkaptam a választ, mikor észrevettem ezt a nagyon rendkívüli fiúcskát.
***
A iroda ajtaja újból megnyikorgott, jelezve, hogy a helységbe ismét betoppantak. A folyosóról betévedt szalmaszőke kisfiú volt a terem újabb látogatója. Az asztalnál ülő porosz a nyílászáró neszére rögvest megemelte a fejét, ezzel félbehagyva a tornyosuló iratok rendezgetését.
- Nyugat, te meg mit keresel itt? Van fogalmad arról, milyen későre jár? Már az ágyban lenne a helyed!
- De... de rosszat álmodtam. - Pityeregte. Fénylő kék szemei apró patakokat szültek szüntelen.
- Annyi baj van veled... - Sóhajtott. - De úgy néz ki, nincs mit tenni. Gyere csak ide. - Hívogatta a sírdogáló gyerkőcöt. Mikor elég közel ért hozzá váratlanul megragadta annak piciny kis grabancát, mint apatigris a kölykét, majd az ölébe ültette.
- Nem szeretem, amikor sírsz, ugye tudod? - Mondta majd ruhájával elmaszatolta a könnyeket az apróság szemeiből. - Mond csak miről álmodtál?
- A-Azt álmodtam, hogy a szobám tele volt piros szemű szörnyekkel, akik... meg.. meg akartak enni. - Szipogta.
- Ezért nem mersz visszaaludni a szobádban? - A kisfiú félénken bólintott. - Ugyan! Tudhatnád, Nyugat, hogy nálam félelmetesebb, vörös szemű szörnyeteg nem él még egy ebben a házban. Szóval sipirc aludni!
- Nem. - Tiltakozott a fiú megkapaszkodva a porosz ruhájába.
- Rengeteg dolgom van még, ilyesmikre most nincs időm!
- Hadd maradjak, csöndben leszek.
- Hmm.. szóval nem vagyok elég rémisztő? Ha nem keresed meg rögvest az ágyadat, én teszek róla,, ..,mert különben szőröstül, bőröstül felfallak! - Csiklandozta meg az ölében ülő porontyot, s az erre felcsendülő gyermeki nevetés megnyugvást és angyali éneket jelentette Gilbert füleinek.
- Hát legyen, elmesélek neked egy történetet, de aztán itt vagy ott de aludni fogsz, rendben?
- Rendben.
"Egy távoli, sűrű erdőben élt egyszer egy fehér holló. A madárka nem tudta, hogy miképpen és miért jött világra, ahogy azt sem honnan származik. Nem volt senkije; sem szülei, sem testvérkéi, így kezdetben magányos szárnyasként járta a nagyvilágot. Egy napon azonban a fehér holló elhatározta, hogy elindul barátokat keresni. Ám az erdő többi lakosa látni sem akarta a fiatal jövevényt. Gúnyolták, bántották és üldözték szokatlanul fehér tollacskája és karmazsin vörös szemszíne miatt. Ezért a madár megutálta a másságát és megfogadta, hogy élete hátralevő részében inkább egyedül marad, minthogy ilyen gonosz állatok között kelljen élnie.
Azonban egy napon találkozott a fekete hollóval, aki megszánta. Barátságuk örökké szólhatott volna, de a fekete holló nemsokkal találkozásuk után váratlanul elárulta a fehéret. A magára maradt madárka úgy hitte, többé nem fog tudni megbízni senkiben. A halál küszöbén állt, mikor egy idős úr, aki nagy vidáman járta az erdőket, befogadta őt. Élelmet, otthont, nevet és szeretetet adott a hollónak. Telt, múlt az idő és az öregecske úrnak mennie kellett; nyomtalan eltűnése után szárnyasa újból az árvák sorsán osztozott.
A madárka rettegett a magánytól, mely folyamatosan háborgatta őt keserű múltjáról, ezért imádkozni kezdett. A mindenható: erdők és tengerek teremtője pedig meghallgatta a kérését. A madárka többé nem volt egyedül, mert lett neki egy apró, szalmaszínű fiókája. Ám ez többet jelentett puszta fellélegzésnél, hisz a holló életében először tartozott felelősséggel valaki iránt. A fióka húzta vissza őt az életbe, jéggé fagyott, mogorva szívét felolvasztva. Segített neki visszaemlékezni arra milyen adni, szeretni, törődni; egy törékeny életet felnevelni. Ezért a fehér holló elhatározta, hogy a fiatal fiókát akárhogy is, de megóvja ettől a becstelen világtól, amely hajdanán csaknem tönkretette őt is. Erőssé fogja tenni és büszke égivándort fog belőle nevelni, mert ha a fehér holló egy napon eltűnne, mint az öregúr, és szárnyai már nem tudnának védelmet adni a kismadárnak, akkor porontya megtudja állni a helyét egyedül a nagy és végtelen égen."
A történet végére érve az apróság fegyelmezés vagy egyéb kérés nélkül következő álmát aludta. Őt figyelve Gilbert halványan elmosolyodott, majd ajkát a gyerkőc homlokához érintette, ezzel rábélyegezve Azgard lakosainak; Ódinnak, Lokinak és a nagy Thórnak a védelmét. A gyertyafény alig égett már. Csöppnyi lángja képtelen volt megvilágítani a szoba összes részét. Néha belefújt egy-egy apróbb fuvallat, mintha valaki szándékosan el akarná oltani. De a gyöngének tűnő láng tovább égett...
- Én őrzöm az álmodat, csöppnyi fiókám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése