Hűvös, őszi fuvallat rázta meg a fák lombkoronáit, melytől a csupaszodó ágak közt már-már látszódott a fekete hollócsalád fészekhelye. Lakosai nagy figyelemmel szemlélték a levegőben táncoló faleveleket, s azok néma földetérését a színes avarba. A Nap szelíd fénnyel sütött át a vékony, halványszürke felhőkön át a kastély birtokára. Meglehet, ezek voltak az év utolsó meleget adó sugarai. A jókora, szürke épület udvarában minden égimeszelő és növény pirosba, narancsba és sárgába volt öltözve, kezdve az ezeréves tölgyfától, a ház ablakáig felkúszó vadszőlőig. A hely olyan festői volt, akár egy nemesi park, bár ez nem akart sem nemesi, sem parkhoz fogható lenni.
- ..nyolc, hét... hat, öt, négy, három, kettő..egy! Készülj fel, mert elindultam! - Kiáltott fel Gilbert az udvar világában, majd leemelte kezét gyanakvó szempárjáról és ellépett a termetes tölgy törzsétől. Nagy gondossággal kezdte átkutatni a hely kisebb zugait, bokrait és rejtekeit, ám egy porosz tiszt megjelenése váratlanul megzavarta.
- Uram, ide tudna figyelni egy pillanatra... - A hang az ország háta mögül zendült el, bár ennek zajára cseppet sem konyított megfordulni a megszólított.
- Nem látod, hogy dolgom van, Fridere? Várj pár percet, és megyek! - Legyintett, majd azzal a lendülettel tovább folytatta a bokrok és gallyak közti keresgélést.
- Na, de Uram, látogatói érkeztek.
- Akkor sétálj vissza hozzájuk és közöld velük, hogy várjanak még egy kicsit!
- Kötve hiszem, hogy ez lehetséges lenne, ugyanis az említett vendégek... itt állnak mellettem, az Úrfi mögött.
- Hogya-! - Verte be a fejét egy útjába kerülő, méretesebb faágba, és az erre felcsendülő gúnyos kacagásra már figyelmeztetni sem kellett, s tekintetével azonnal kanyargott becses szolgálója irányába. Ennek látványától a nemrég érkezett látogatók kuncogása hamar átfordult egész birodalmat megrendítő nevetésbe.
- Gilbert, a múltkor is sikerült megnevettetned. Na de azt látván, hogy a nagy és kegyetlen Porosz Királyság a sárban fetrengve, bokorról-bokorra ugrándozva az avarban matasson...még magadon is sikerült túltenned! - Szólalt meg egy ismerős hang.
- A pokol nyeljen el Francis! Mi a fenéért toltad ide ismét azt az ocsmány képedet?!
- Hát nem emlékszel az egyességünkre? Megmondtam, hogy felveszem a szövetségesi karba Spanyolhont. És amint láthatod, elhoztam neked. - Hangoztatta büszkén.
A porosz szava Franciaország válasza után azonnal elállt, bár ábrázata mindent elárult. Arca meglepettséget sugallt, amolyan "Ilyen hamar? Ezt most komolyan gondolod?" gondolatokról árulkodott. Meglehet, az előző sokk is rájátszott különös hallgatagságára. Ám feje csak addig főtt, amíg a déli ország nem kezdeményezett.
- A nevem Antonio Fernández Carriedo, de szólíts csak nyugodtan Antonionak. - Nyújtotta kezét a spanyol.
- Glibert Beilschmidt.- Pillantott a hosszú név tulajdonosának barátságos arcára. A bemutatkozást követően ugyan dühe és kétségei elszálltak, viszont az utóbb történtek miatt legbelül még mindig szégyenkezett. - Sajnálom, hogy ilyen körülmények között történt a bemutatkozás.
- Ugyan, megesik az ilyen... Egyébként nem ez volt az első, hogy találkoztunk. Sokat hallottam már a (Teuton) Német Lovagrendből vált Poroszországról, ám egy pár évvel ezelőtti nagyhatalmi gyűlésen élőben is találkozhattam vele.
- Igen, én is emlékszek rá... - Biccentette meg az állát. Ugyan a párbeszéd barátságos kedélyekkel indult, Franciaország ezt megszakítva közbeszólt.
- Egyébként, Gilbert. Csak nem hagy nyugodni a gondolat... Pontosan mit is csináltál az imént?
- Hát.. az öcsém megkért, hogy bújócskázzak vele, őt indultam megkeresni. - Hallgatott el, majd felhökkent. - Jó, hogy szólsz! Ha nem mondod, elfelejtettem volna.
Illetődése után elfordult az érkezett uraktól, majd kezével tölcsért formálva az udvar tágasabb részébe kiáltott. - Nyugaat! A játéknak vége, előjöhetsz!
Az utasítás zajára az egyik, közelebbi levélkupacból szalmaszőke kisfiú ugrott elő, s az Gilbert hangját hallva szófogadóan kereste fel nevelőjét az őszi lugasban. Ám az idegeneket észrevéve bátorsága hamar inába szált, így csak a porosz lábaiba kapaszkodva volt mersze végigszemlélni az ismeretlen alakokat.
- Nocsak, egy ismerős arc. - Mosolyodott el Francis. - A múltkor is sikerült összefutnom vele az előtér folyosóján.
- Nézzétek el, kissé félénk természetű. Az idegenektől különösen tart.
- Megértem, a helyében, ahogy most kinézhetünk, én is tartanék magamtól... Egyébként édes testvéred? Mert az igen ritka, hogy országnak valódi, és ne fogadott családtagja legyen. Nézd csak meg példa gyanánt Anglia és Amerika kapcsolatát!
- Igen, édes testvérem. Ráadásul a mi sorsunkon osztozik. Nem embernek született, hanem országnak.
- Ez érdekes. Bátorkodhatok megkérdezni, hogy milyen országnak? Csak nem még egy porosznak? Abból azt hiszem egy is elég...
- Megnyugodhatsz, mert a birodalmam nyugati részét szándékozom ráhagyni. Szerintem az ott élő német törzsekhez jobban illene a 'Németország' név. Atyánk, Germánia is ezzel a névvel illetné. Én már csak tudom, hisz kezdetben csak egy apró, germán törzs voltam a sok közül. És ezt neked is jól kellene tudnod, Francis, hisz egy ősön osztozunk.
- Ex-Frank Birodalomként sosem fogom elfelejteni, hogy germánoktól származok, és hogy a kuzinod vagyok. De ne feledd, amit most mondok: a felettem élő németek nem a szívem csücskei, nem véletlen, hogy kiváltam közületek.
- Tisztában vagyok vele, de ne izgulj, nem hiába őt teszem meg örökösömmé. Hamarosan lesz, aki rendet tud majd teremteni a barbár törzsek között.
- Úgy legyen. - Bólintott a francia.
- Egyébként, ha már itt vagytok, azt javaslom, tartsuk meg a gyűlést az irodámban. - Pillantott új szövetségesére, s szavára az érkezett urak engedelmes lovag módjára kezdték el követni az épület folyosójára. A főcsarnok végébe már alig ért el a fény. Vörös függönyei és a fentebb lobogó zászló vérre szomjazó hollója kísérteties hangulatot teremtett ennek helységében. A gyertyákat néhol úgy oltotta el a beszökő, hideg szellő, mintha gonosz szellem járná a szobákat.
- Megérkeztünk. - Jelentette ki a porosz, majd ruhájának bal zsebéből előhúzta irodájának rozoga kulcsát. Az ajtó zárjának kattanásával hamar bejutottak a sötét terembe, melynek tulajdonosa az íróasztal környékén díszes mécsest gyújtott.
- Gilbert, lehet, hogy nem kéne beleszólnom... de nem gond, hogy ő is velünk jött? - Mutatott rá Franciahon az apró kisfiúra, mert a csöppség egészen idáig a felnőttek nyomában koslatott.
- Gondnak nem gond. Ha már egyszer ország, hadd szokja a gyerek, nem gondolod? - Kacagott fel, majd megveregette a mellette pihenő szék támláját. - Gyere ide Nyugat, ülj ide és jól figyelj!
A szalmaszőke poronty szótlanul tette meg bátyja kérését, bár a másik két ország jelenlététől még mindig félénk volt. Gilbertel és vele szemben, az asztal másik végében, a kételkedő vendégek foglaltak helyet, akik nem hezitáltak; fogadójukkal hamar a lényegre tértek.
- Mond, van már valami terved, vagy egyik napról a másikra lerohamoznád velünk az osztrákot? - Értetlenkedett Francis.
- Természetesen van. Abban a pillanatban megszületett az ötlet, mikor bosszút esküdtem az egész Habsburg Birodalomra.
- Ez annyira rád vall... Akkor kérlek, elemezd a helyzetet.
- Ha szemtől szemben támadnánk rá az osztrákra, olyan háború törne ki, amely közép és nyugat Európa többi országát is akadályozná. Így nem csak más nemzetek konfliktusát szülné a csata, az is előfordulhat, hogy saját törzseink is sorra kezdenének fellázadni ellenünk. Ha a támadás a többi országra is kihat, akkor Ausztriának több szövetséges jutna az oldalára, mint nekem valaha.
- Szóval semmiképp sem támadhatunk szemtől, szemben, minden elhatározás nélkül. - Sóhajtott fel Spanyolország, majd könyökét az asztalra állítva támasztotta meg tépelődő fejét, hogy kisebb, barna fürtjeit babrálva könnyebben felmérje a dolgok miértjét.
- Támadni támadhatunk, ám csak akkor ha tudsz rá okot mondani. Ha ellentéted születik valakivel, és olyan okot találsz a leigázására, amely mellett a többi nemzet is rokonszenvez, nyert ügyed van.
- Na, de egy felhasználható indokunk nincsen Ausztriával kapcsolatban, amellyel szabad háborút robbanthatunk ki! - Kardoskodott a francia.
- Tévedsz. Hát elfelejtettétek a drága Habsburg birodalom királynőjét? A nemrég koronázott Mária Teréziát? Minden szomszédos országot megrázott a hír, miszerint egy közeli birodalomnak női uralkodót választottak. Az újdonsült királynő az elismerésemet kérte, azonban a tervhez felhasználva még nem küldtem neki választ.
- Érdekes elgondolás! Ennél jobb kifogást nem is találhattál volna, Gilbrert.
- Azonban ez még nem elég ok az összecsapásra. Először írni szándékozok egy levelet a Bécsi udvarba, egyenese a fejedelemségnek címezve, melyben kifejtem nemtetszésemet a koronázási döntéssel kapcsolatban. A királynő az elismerésemet akarja, így alkut ajánlok neki: elfogadom, ha nekem adja birodalmának Szilézia tartományát. Az alku igen korrekt, de jól ismerem azt a hitvány osztrákot. Fukarsága odáig fajult, hogy előbb vágná le a bal kezét, minthogy önszántából átadja nekem az egyik területét.
- És mit teszel, ha a királynő mégis beleegyezne az ajánlatodba?
- Ez esetben elégedetten hátradőlnék, mert az országom újabb földrésszel gazdagodna. Ausztriának ez a veszteség is fájna, és ha már megkaparintottam Sziléziát, nem kell sok hozzá, hogy a többi osztrák területet is magamhoz csatoljam.
- Na és mi lenne a nyereségből a mi hasznunk? - Húzta a száját Franciaország.
- A győzelemért cserébe bármit meg adok nektek; pénzt, területeket, dicsőséget, hírnevet, gyarmatokat... amit csak óhajtotok.
- Tetszik a terv, benne vagyok.
- Úgyszint. - Bólintott a harmadik fél is. - A csatába felajánlom az északi seregeimet, de cserébe ellátást kérek ezeknek az embereknek, különben nem tudnak mivel harcba szállni.
- Megkapod. - Kezet nyújtott a porosz déli szövetségese felé, ezzel megpecsételve hadi egyesülésüket. - Erre koccintani kell. Meghívlak titeket, hiszen a vendégeim vagytok. - Lépett elébe, egy tőle szokatlanul jóindulatú gesztussal.
***
Már a Hold fénye világította meg az épület környékét, mikor a tárgyalást befejezve, a két szövetségre lépett ország elhagyta a porosz ház udvarát. Ám a kastély ura este sem pihent, helyette szorgosan kezdett neki a Habsburgokhoz szóló leveléhez. Fehér madártollát fekete tintába mártotta bele, hogy azzal írhasson a sárga papír felületére. Vele volt még pöttöm kísérője is, ám a gyerkőc szemei majdhogynem leragadtak a néma szoba meleg gyertyafényében. Mikor az üzenet elkészült, az írója egyszerű borítékba csomagolta bele, majd újait elkezdte végigsimítani az asztalra kiterített térképen. Mikor elért az atlaszon kiszemelt településhez megállva kisebb bárdot fúrt annak felületére. A szúrás zajára a félálommal küszködő apróság megszeppenve pattant fel a székről, s ezt követően nyűgösen kezdte keresgélni barna plüssmackóját.
- Gyere, Nyugat, ideje aludni menni. - Emelte fel Gilbert a bágyadt porontyot, majd megindult vele a kinti folyosó elejében levő szobába. Ide belépve a helység ablak melletti ágyába fektette le a kezében tartott fiút, és indult volna kifelé, mikor angyali, vékony hang keresztezte az útját.
- B-bátyus! Holnap is bújócskázhatunk kint?
- Persze. Ne haragudj, hogy ma nem jutottunk vele sokra, majd holnap bepótoljuk.
- Megígéred?
- Meg, csak alvás van... - Lépett vissza az ágyhoz, hogy lehajolva jó éjt búcsút nyomjon az apróság homlokára.
- Holnap megint legyél te a hunyó. - Mosolyodott el a fiatal ország.
- Jól van, jól van, most már tényleg aludj! - Csukta be a porosz maga előtt a kicsiny szoba ajtaját, majd a sötét folyosóra térve tekintete hevessé vált, s önelégült vigyor kúszott az arcára.
- Hallottad, Ausztria? Én vagyok a hunyó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése