- Csak még egy kicsit... - Mondta a lány, miközben a magas almafa ágán nyújtózkodott. Csillogó, zöld tekintetében legfőbb célja tükröződött; a terebélyes piros termése.
- Hékás, le fogsz esni! - Kiáltott utána a fa tövéből egy vékony hang.
- Ne nyugtalankodj, mindjárt meglesz! Tényleg csak egy apró rész és elérem az almát...
- Jól van, te tudod. Ha lezuhannál, én nem foglak elkapni! - Morgott magában a lombos aljában várakozó fiúcska. Kezeit szorosan összetette, mintha duzzogott volna, szavait pedig úgy hangsúlyozta, akár egy érett, rangidős felnőtt, akinek akármely helyzetben, bármi is történjék, mindig igaza van. Határozottsága azonban nem volt alaptalan, ugyanis mondanivalóját befejezvén különös reccsenésre figyelt fel a felette tornyosuló lombkorona irányából. Ahogy sejtette, az ág, amin bajkeverő kortársa álldogált, leszakadt, de nem is akárhogyan; a magasból zuhanó gyermek az avaros talaj helyett őt találta el, a fiú legnagyobb balszerencséjére.
- Nem azt mondtad, hogy nem fogsz elkapni?
- Nem is akartalak! Te estél rám!! - Zsémbelődött fejjel a földre nézve, majd egy pillanatra megállt egy jókora sóhajtásért, hogy panaszkodását tovább folytathassa. - Egyébként nem akarsz leszállni rólam? Nem kapok levegőt!
- Ne legyél már ennyire hisztis... komolyan, olyan nyafogós vagy, mint egy kislány. - Lépett le a fiúról.
- Ezt pont te mondod nekem? - Nézett felháborodottan szembeállójára. Túl sok mindent akart hozzávágni, de végül egy szó sem hagyta el a száját. Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom és nem ő az a személy, akinek el kellene mondani az igazságot társa valódi kilétéről. Igaz, ő is csak pár napja szembesült a ténnyel, miszerint a vele lévő nagyszájú emberpalánta voltaképpen mindig is lány volt, csak nem túl hölgyhöz méltó természettel áldotta meg a sors. Meglehet, a szóban forgó személy az egyetlen, aki semmit sem tud önmagáról.
- Legalább az almát sikerült megszereznem! - Kezdte veregetni a mellkasát. - A fa legtetején termő gyümölcs lesz a következő célpontom. Mivel ő kapta a legtöbb napfényt, a többi termés elrejtőzhet a mérete és élénk színe mellett, nézd csak meg jól! Biztos nagyon édes lehet... - A halvány színű fiú csodálkozva figyelte a szokatlan lelkesedést.
- Miért olyan fontos ez neked?
- Hát nem is tudom... ez amolyan kihívás. Minél magasabbra sikerül jutnom, annál erősebb leszek. És ha elég erős leszek, akkor bárkit el fogok tudni páholni, aki újat mer húzni velem. És mind emellett egész muris dolog ez az edzés...
- De akkor sem viszed túlzásba egy kicsit?
- Miért vinném? Ebben a világban vagy te eszel vagy téged esznek... Ezt tanította nekem az édesapám.
- Hmp. Ez marhaság, hiszen mindenki jól tudja, hogy a ranglétra elején csak egy olyan nemes személy foglalhat helyet, mint én! Mindenki más alattam van.
- Mint te? Te csak egy nyafka törpe vagy.
- Hogy mondtad? Harcolni akarsz?!
- Ugyan, miért akarnék harcolni egy apró bogárral.. esélyed se lenne.
Bár az utóbbi mondat elhangzását követően a dühös poronty arca annyira vörössé vált, mint a zsákmányként szolgáló almának erős és bíboros színe.
- Csak vicceltem. - Nyújtotta ki a nyelvét, ezzel továbbhergelve a másik felet. - De mindegy is, már későre jár. El kellene indulni hazafelé... - Mondta, majd megindultak egy szűkebb, erdei úton a helység legnagyobb tisztása felé.
A fiú fehér köpenyét és az ezt díszítő sötét vaskereszt mintáját szelíden lobogtatta meg a finom, nyári szellő. A nap már lemenőben volt, s ennek furcsa, narancs fénye a távoli horizont széléről világította meg a bőséges tájat. Az ég tarkán tündökölt, hol lilás, hol sárgás, hol pirosded foltokban. Az északi csillag és a hold kiflije halványan ragyogott fent a boltozaton, pedig a lugas világa még fényben úszott.
- Teuton Lovagrend. - Szólította meg az előtte haladó ifjút, s az a nevét hallva megállt, majd óvatosan megfordult. - Bárcsak, soha ne érnénk haza... Félek a faluban, az emberek nem kedvelnek minket. Olyan jó lenne, ha örökké itt maradhatnánk az erdő mélyén. - Mondta, olyan halkan, mintha félne, hogy valaki más is felfigyel rá, pedig a rengeteg lakatlan volt, az emberektől érintetlen. Ám az apró, albínó lovagrend egy pillanatra meghökkent. Furcsállta a lány hirtelen jött hangulatváltását, aki napról napra egyre különösebb dolgokkal lepte meg őt.
A csend megtörhetetlennek látszott, és nem csak a helyzet váratlansága miatt, hanem az apró leányzó keserű alakjától is. Szokatlanul szomorú szempárja szinte válaszért könyörgött, ám rövid, göndör fürtjeit még összefogva is játszani hívta az arra járó szél meleg fuvallata. Viszont a fiatal katona nem hagyhatta magát elkalandozni, amikor feleletre vártak, így válasz gyanánt finoman bólintott fejet.
- Igazad van... - Suttogta, s halk szava után feltámadt az addig csendes szél.
***
A sötét falu hajlékai közt két kicsinyke árnyék szelte át a tartomány utcáit, abban a reményben, hogy a környék egyetlen lakosa sem fogja fülön csípni a bajkeverőket. A félhold fakója nagy gondossággal világította meg a szűk utakat és a házak üveges ablakait. Minden sarokban tücsök ciripelt s néha elhangzott az éjszakai béka jóízű kuruttyolása is. A természet hangja elnyomta a feketeségben bolyongó léptek zaját és a sáros útra lépő csizmák vizes tocsogását is. Látszólag a kinti világ üres volt, ám az otthonok java részében még égett a meleg színű gyertyafény. Ez sem volt másképpen a község központjára sem, amely a két fiatal lakhelyeként szolgált. Belépve ennek csarnokába a lány előre sietett, hogy figyelmeztesse követőjét a nesztelenségről.
- Itt csendesebben, különben megtalálnak. - Mondta, majd mutató úját az ajkához emelte, ezzel jelezve a dolog komolyságát. Nem lenne szerencsés bajba keveredni, azok után hogy kiszöktek, ráadásul a késői órákban értek haza. Valószínű, ha a nevelők észrevennék, akkora felhajtást csapnának belőle, hogy azt egy életre megjegyeznék.
Mikor a néma épület nehezén átrágták magukat, előttük állt a lehetőség; a tetőtéri szobák felé vezető, göcsörtös falépcső. A gyerkőcök ezt észrevéve nem is haboztak tovább; megindultak a tetőtér irányába. Félúton azonban megnyikorgott a szomszéd szoba ajtaja, s az egy apró, fényes részt nyitott az éjszínű padlózatra.
- Vajon hol bujkálhatnak? - Kiáltott fel egy feszült, női hang a nyílászáró túloldaláról.
- Valószínűleg biztonságban, talán a lugasban. - Próbálta megnyugtatni a faluvezető mély, ám önmagában monoton kijelentése.
- Őszintén szólva azt se bánnám, ha elnyelné őket a föld!
- Na de asszonyom, hiszen még gyerekek.
- Az lehet, de nem maradnak örökké azok. Egy nap majd olyanok lesznek, mint a többi...
- Megértem a gondját, de akkor sem hagyhatjuk sorsukra őket. Tartományaink jelentős részét képviselik, a király maga bízta gondjainkra őket. Ha ők nem élnének, nagy valószínűséggel mi sem lehetnénk. Hisz nincsen ember föld nélkül, és nem létezhet birodalom lakosság hiányában.
- Tisztában vagyok vele, de akkor sem nyugtat a tény, hogy két ilyen ördögfióka él az otthonomban. Amin ezek keresztül mennek az minden, csak nem természetes! Mégis hány generáció telt el azóta, és egyszerűen nem akarnak felnőni!
- Lassan érnek, hisz csodabogarak, ez tény.
- Hallottam, hogy a Német Lovagrendet még a saját vére sem fogadta el. Bár a külsejét nézve; a hófehér haj és a vörös szem, mi más lehet, mint alvilági jel! És a mögötte rejlő istenhívő szervezet hiába lett Erdély hegyeibe küldve, ha katonai és térítő munkájuk haszonként nem mérhető! - Emelte meg a hangját, s azt követően hirtelen elhallgatott. Kopogó cipőjének zaján kívül más nem szökött ki a folyosóra. Majd pár lépés és egy hosszadalmas levegővétel keretében tovább folytatta. - És ez a magyar gyerek... Az apja vezette a Kárpátok biztonságába. Az a férfi sem tudott mást, csak vért ontani. Kelet mezsgyéitől kezdve Európáig csak bajt hozott minden népre. Törzsei harca születtek, majd letelepedtek a kontinensre. De én mondom, ez a kölyök is ugyanolyan lesz, mint az apja volt! Nem különb, csak egy átok szórta balszerencse!
- Kérem, nyugodjon meg. Mint az előbb említettem, ha nem is nekünk, de az uralkodónak fontos értékei. Azért hozatta ide őket, mert ebben az apró faluban kötve hiszem, hogy bármely külső erő is ártani tudna nekik, amíg birodalommá nem érnek. Addig, kérem, várjon türelemmel.
- Könnyű azt mondani! Már a fejedelem szavai sem hatnak meg, nem bírom az eltartásukat és nehezen viselem a létezésüket. A német rend csak nem marad itt örökre, de a magyarról gondoskodni fogok, hogy minél előbb elhagyja ezt a házat a drága szülőfalvammal együtt!
Az iroda szemközti falának túloldalán néma csend honolt. Sem a nappali légy, sem az éjszakai szúnyog nem zümmögött. Talán ők is tartottak morajt csapni az épület ezen részén.
- Hé, magyar! Gyere, siessünk fel! - Bár hiába szólítgatta az ajtó küszöbében kuporgó lányt, az annyira ledermedt a hallottaktól, hogy fel sem figyelt a hívásra. A baljós padlónyikorgás egyre közelebb hallatszott hozzájuk, ám a megszeppent apróság még mindig kővé dermedten időzött a folyosó elejében. Vele levő társa azonban nem hezitált; gondolkodás nélkül ragadta meg az ártatlan lány karját, majd pillanatokon belül felvezette az emeletre, annak rozoga lépcsőfokain keresztül.
Bár a hajadont sikerült megmentenie, bátor tettéért a sors hősi kitüntetés helyett kegyetlen büntetést szabott ki a számára.
- Te meg mit csinálsz erre éjnek évadján? - Érintették meg a vállát, s az elhangzott kérdőre vonásból még a fénytelen teremben is megtudta volna mondani, hogy a házvezetőasszony fenyítését hallotta meg. - Ne tagadd, tudom, hogy most értél csak vissza! Talán vissza szeretnél kerülni az árvák sorsára, buta kölyök? Ha most azonnal felmész a szobádba, talán elfelejtem azzal, hogy jó időre megvonlak titeket a kijárástól. Ha rajtam áll, egy jó darabig nem hagyhatjátok el a ház területét, különben gondok lesznek... Mond meg ezt a kis barátodnak is, és most menj fel aludni! - Parancsolt rá az elfogott szökevényre, s az szó nélkül, pillanatok alatt eltűnt a helység zugaiból.
Fent, a sötét szobába betoppant gyertyát gyújtott, majd ruhát cserélt. Az alvó rongya egyszerű volt, világos színű az elején barna fűzővel. Kopott fakardját büszkén akasztotta fel a falán kiálló rozsdás szögre, mintha kincset érő ereklye volna, s mikor ezzel végzett, finom lehelettel oltotta el az apró láng fényét. A homályos közegben óvatos, lassú léptekkel mászott a hideg párnák közé magára húzva a vékony szövettakarót. A boltozatot nézve furcsa árnyékok és pontok rajzolódtak ki annak felületére, ám ezt lesve sehogy sem akart álom jönni a szemére. Az ablakot erőszakosan kaparta a kinti szél, az idő lehűlt. Kopogó zaja olyan erősen szólt, mint egy távoli mén dacos, csatába készülő ügetése. A Hold fénye apró foltokban érte el a szoba közepét, de már nem tündökölt olyan káprázatosan, ahogyan idáig tette.
A tömérdek, apróbb harsona ellenére megcsapta egy újabb, szinte hallhatatlan nesz az apró katona fülét: sírás. A szomszéd szoba keserves sírása. Talán a felnőttek beszélgetését meg sem érezte, de a másik ifjonc lelkében bizonyára nagy sebet ejtettek. Mit is mondhatott volna erről, ő már megszokta az ilyesfélét. Nem ez volt az első, és valószínűleg nem ez lesz az utolsó pofon, amit az élettől kapott. Egy ilyen különös lényt megtanítja az idő, hogy sem gyermek, sem felnőtt, sem ember nem fogja soha elfogadni, Egy leendő birodalom a saját tapasztalataiból tanul, és előző őseihez hasonlóan egyedül küzd. Bár ez nagyon szomorú formája az életnek, ennyit még a kis teuton is tudott a sorsáról.
A kételkedő rend egy darabig a szél csillapíthatatlan susogását figyelte, majd áttért a falióra kattogására. Az előírtak szerint a legtöbbet azzal segíthetett volna, ha nem tesz semmit. De ezt már egyszer megszegte a folyosón történt menekítéssel. Másodszorra már el akarta kerülni, hogy bármi jót is tegyen, hisz egy uradalom bukásoktól válik erősebbé. Azonban a szomszédból átjövő megtört, bánatos pityergés az ő szívét is megríkatta, régi önmagára emlékeztetve.
***
- Magyar. - Nyitotta ki a szoba ajtaját, ahol még javában világított a mécses színe. A megszólított párnába temette az arcát, s csak akkor figyelt fel, mikor a neve és az ajtó nyikorgása egyszerre csendült fel. A küszöbben álló fiatal várta, hogy megszólítsák, felháborodva kérdőre vonják, hogy egy durva megjegyzéssel visszafordítsák a szobájába, ám ezek közül egy mondat sem hangzott el. Társasága mozdulatlanul és némán nézett vele farkasszemet, miközben apróbb könnycseppek hagyták el gyászos, zöld szempárját.
- K-köszönöm, hogy segítettél még időben fedezni. - Mondta, kissé botladozva a zokogástól.
Az erre elpiruló gyermeknek több se kellett bátorításként, és párnával a kezében elhagyta a bejáratot, belépve a helységbe. Talán ez volt az első olyan alkalom, mikor hősies tettének a következménye valós örömmel és büszkeséggel töltötte el a fejét.
A padló felülete rendetlen volt, nem úgy, mint az ő hajlékában. Ruhák, kacatok szétszórva a földön, a terem közepén pedig szakadt csizmapár pihent. Ezeket kikerülve érte el az ágy színterét, s magával hurcolt kispárnájával hamar helyet foglalt annak huzatán.
- Úgy döntöttem, hogy ma itt fogok aludni, úgyhogy ne sírj. - Jelentette ki büszkén kissé andalogva, amellyel még magát is sikerült meglepnie, hogy ebben a helyzetben ilyet mert kijelenteni. A lány erre bólintott, majd halványan elmosolyodott, mellyel sikerült a másik csemetébe is lelkez öntenie.
A fiatal lovagtanonc ásítva egyet, mint a pár hónapos, nyüszítő kölyökkutya, hamar bekucorgott alvótársa mellé, a takaró alá, a most puhának és melegnek tűnő ágyneműk közé. Szemei fáradtak voltak, homályosan láttak már a gyertya sárgás világosságában.
- Kár, hogy a papa nincs többé. Nagyon hiányzik. - Szontyolodott el a hajadon, arcát még félig a takaró mögé bújtatva. Azonban kiengedett, félhosszú haját megpaskolván ezt is felengedte.
- Ne törődj azzal, amit a boszorka mondott, egy szavát se hidd el. Inkább gondolj arra, amit ma mondtál, hogy erős maradsz, és még erősebb leszel. Amúgy sem kell sok idő, és elmehetsz innen oda, ahová csak akarsz...
- És mi lesz veled? Te is el fogsz menni?
- Hogy én? - Kérdezett vissza, bár hirtelen nem tudott rá választ adni.
- Megígéred, Gilbert, hogy soha nem fogsz magamra hagyni? Nem fogsz elmenni, mint a papa?
- Megígérem. - Nyújtotta ki pöttöm úját a lányéhoz, hogy kisújesküt tegyenek. Az ígéret megkötése mindkettejük számára nyugodt volt, vidám és álmosító. A hosszú, fárasztó nap után nem volt nehéz lehunyni fáradt szemeiket, amelyekkel hamar elcsípte őket az álomhozó tündérmesébe illő varázsa.
***
Elizabeth pillái finom mocorgásnak kezdtek, mikor a reggeli Nap fénye cirógatni kezdte arcának lágy bőrét. Miután kinyitotta smaragdzöld tekintetét, lassan tért magához a kiadós alvásból, melyet túl rég tapasztalhatott meg utoljára. Furcsa, fekete bőrülésen találta magát feküdni, és a hely dülöngélése, amelyben tartózkodott, csak alátámasztotta, hogy még mindig a bécsi szekér utasa volt. Felülvén a kocsi bútorzatán tenyerét arcához emelte, majd hosszúra nyújtott ásításba kezdett.
- Milyen furcsa álom volt. - Mondta, erőltetett mosollyal az arcán, mintha önmagának próbált volna hazudni. Azonban a hintó belsejében egyedül volt.
Túl sokat gondolkozni rajta nem gondolkodott, ugyanis a kocsi ablakán kitekintve szemei egyből felcsillantak. Hiányzott neki a régen látott magyar táj; az apró falvak, templomok, épületek, tisztások, források és erdők. Amint ismerős dolog tárult a szeme elé, a lovasokat futótűzként állította meg, hogy hazájának első állomásán, még a drága főváros előtt, hadd látogassa meg egyik legkedvesebb emlékét.
A kocsi ajtaját kinyitva gyermeki lelkesedéssel indult neki a legközelebb fekvő mezőségnek. A talajra lépve lábát rögvest megszabadította a kényelmetlen cipőktől, fodros szoknyája lobogott a kellemes, őszi szellőben. Csintalanul szaladt végig a magas fűben, bokrok között, felidézve a régi időket, s mikor céljához ért, megállt hogy friss, erdei levegőhöz juthasson. Kinyújtva jobb karját gyengéden érintette meg a szembeálló fa törzsét, majd felnézett ennek ágaira, ahol fenséges turulmadár őrködött a táj felett.
- Az almafa, még életben van. - Jegyezte meg, és csak csodálta, hogy a növény az eltelt évszázadok alatt milyen magasra tudott megnyúlni. Bár levelei hullottak, tetejét gyönyörű narancsos lombkorona díszítette, mintha egy festmény lett volna. - Ezt neki is látnia kellene, de... vajon emlékszik rá? A fára, az almára, arra a szeles éjszakára és az ígértre? Vagy lehet, csak én maradtam ilyen kicsinyes, hogy múltbéli és jelentéktelen dolgokon szoktam rágódni időről, időre. - Szontyolodott el, fejét a talajra szegezve. - Valahogy, annyira különböztünk, és sokáig nem is értettem, miért lehettünk régen úgy, ahogy voltunk. De rá kellett jönnöm, hogy egy valamiben mégis hasonlítottunk; mégpedig abban, hogy, mindketten kirekesztettek voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése