5. fejezet - Vérbe nyúlt kezek

- Hogyan?

- Jól hallottad, hozzámegyek Ausztriához.

- Ugye csak viccelsz?

- Nem. Ez az igazság.

- Mégis mi a fenéért akarsz hozzá menni ahhoz a balfácánhoz?! - Emelte meg a hangját a meglepett úrfi, mert annak hajszálvékony idege oly hamar elpattant egyik pillanatról a másikra, hogy szinte látszott fokozatosan elvörösödő feje és haraggal telt tekintetében a dühtől megjelent vérerei.

- Már egyszer elmondtam. A béke érdekében.

- Szóval csak muszáj házasság. De akkor sem értem, ezt te sem akarhatod!

- Pedig egyszerű. Oly sok harc után elértem a korlátaimat. És te magad is láthattad, hogy a Török elleni csatában teljesen kimerültem. Már nem az vagyok, aki voltam. Elgyengültem és törékennyé váltam. Mindezek után egymagam hogy óvhatnám meg a népemet?  Ezért kell szövetséget kötnöm Ausztriával. Ha ez megtörténik már nem csak az Oszmán birodalom ellen biztosíthatnám a nyugalmat az elruházott magyarok számára, hanem a többi, körülöttünk lakó országtól is védelmet élvezhetnénk.

- Ez akkor is vérlázító! Te komolyan beveszed, amit az úgynevezett ’férjecskéd’ mondott?

- Természetesen, hisz bizonyított. Érzem, hogy az ő szava legalább megbízható…

- Érzed? Na ne nevettess! És mi van az annyira áhított szabadságoddal? Ha így teszel, sosem fogod meglelni! Saját magad emelsz korlátokat a lényed és a vágyaid közé!

- Van, amikor az életben kénytelenek vagyunk lényeges áldozatokat hozni egy biztosabb jövő érdekében. Ilyenkor muszáj továbblépnünk ezzel elengedve a múltat.

- Te egyáltalán nem vagy tudatában annak, mekkora badarságról beszélsz… Ez az elmeroggyant teljesen elvette a maradék eszedet is! - Mondta, majd a lányról leemelte feszült tekintetét.

Az ezt követő percekben a nagytermet és annak teraszát némaság kerítette hatalmába. Ennek jelenlétében Poroszország megszorítva jobb markát mély levegőt vett, majd elhatározta magát. Elhagyva a díszes erkély területét megindult a nagyszoba ajtaja felé, ám az útját keresztezték a  háta mögött elhangzó szavak.

- Most meg hová mész? Csak nem…

- Megyek és megadom ennek az ökörnek azt, ami valóban kijár. Ne próbálj megakadályozni! - Mondta, majd hátat fordított Magyarországnak.

- Várj! Ezt nem teheted meg! Poroszország, azt mondtam állj meg! - Bár a lány hiába kiáltozott utána, mire feleszmélt, a merénylő ország már régen eltűnt a nagyszoba világából.

A feldúlt úrfi a méretes és cifra ajtót elhagyva kacskaringós csigalépcső útjára tévedt. Ezen végigszaladva úgy tűnt, soha nem lesz vége a járásnak. Mikor leért a földszintre visszatért az épület előterébe. A helység csendes és lakatlan volt, mintha a környékről felszívódott volna az összes kastélybéli személy.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Poroszország betette a lábát a Bécsi udvarházba, így félig-meddig tudatában volt annak; mit hol talál.
A hall közepére érve apróbb neszeket csapták meg a fülét: csörömpölés, koccanás meg kisebb kopácsolások. A zaj irányába indulva a szoba bal oldali ajtajához sietett, majd belépett rajta. A látványtól, mely a szeme elé tárult teste minden porcikájában érezte saját kútfőből származó büszkeségét, hisz jól fejébe véste, hogy bizony erre fogja találni a labirintus-szerű ház konyháját. Ennek terme hatalmas volt - inkább étkezőre hasonlított, mint főzőhelységre. Inasok és cselédek nyüzsgése töltötte ki a teret, melynek ablakfelöli sarkában termetes, fehér konyha aszal állt. Talán a központ bútorzatánál is nagyobb lehetett. Letisztult felületén egymást követték az élelmiszerrel megtelt tányérok, edények meg gyümölcsöstálak.

Az asztal végében Ausztria társalgott a feltételezett árussal, aki a hibás rendeléstől vált idegessé. Őket észrevéve Poroszország egyből megfeledkezett az ételek varázsáról. Szemöldökét felhúzta, tekintete heves lett, pupillája kiszűkült.
- Hát itt bujkálsz, te szemét! Hogy volt merszed a szemembe hazudni?! - Kiáltott fel, melynek lármájára minden szempár Gilbert irányába meredt. A szavaira feleszmélt Ausztria teljesen ledermedt. Egészen idáig minden erejét bevetette, hogy a valós színjátékot hamis függönyökkel takarja el a porosz szemei elől - nagy baklövés lenne ezeket a függönyöket még az előadás alatt elszakítani. A remény halvány, kicsi szikrája még lobogni látszott a szívében, bár nem sokáig, mert látogatójának ingerült reakciója és perzselő tekintete mindent elárult; Poroszország megtudta az igazságot. Az osztrák fejedelemnek be kellett ismernie, hogy talán élete legnagyobb hibájának bizonyosult a fekete szárnyú országot és hitvestét kettesben hagynia. Bár nem volt sok ideje ezen tépelődnie, mert ellenlábasa nem habozott - gondolkodás nélkül Ausztria irányába eredt.
- Magyarország is a picurka Itália miatt van itt, ugye? Még véletlenül sem azért, hogy szövetséget kössön veled! - Mondta, majd Ausztriának ugrott. Poroszország lépését követően az úrfi még időben hátra tudott szökkenni.
- Ostoba vagy, Ausztria. Komolyan azt gondoltad, hogyha most nem jövök rá, később sem fogom megtudni, hogy házasságot tervezel? Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna és a vége ugyanaz lenne.
- Tisztában vagyok vele, hogy idővel minden ország tudomást szerezne róla. De inkább utána tudd meg, mint előtte. Akkor már te sem tudsz ellene tenni...
- Hmp... Na ne nevettess. - Poroszország arca elkomolyodott. Ábrázata rezzenéstelen volt, szemei lenézőek. - Nem fogom hagyni, hogy Magyarországon élősködj! Ő nem veszi észre a valódi tényeket téged illetően, mert ködben él. Miattad!
- A valódi tényeket? Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem él semmiféle ködben. Magyarország engem választott.
- Elhallgass! - Emelte meg a hangját, majd ismét szembenállóját támadta kézfejét összegyúrva ütötte arcon az osztrák herceget.
A váratlanul ért ütéstől Ausztria földre zuhant. Tenyerét végigmaszatolva orra alatt ujjának bőre véres lett.
A teremben pánik tőrt ki; az itt dolgozó cselédek és felszolgálók nagyja menekülni próbált az étkezőből vált csatatérről, míg mások a helységben maradva húzták meg magukat.
- Mindenki itt marad! Ha valaki hívni merészeli az őröket, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - Mordult fel Poroszország megfenyegette a jelenlevőket, majd rájuk utasított, hogy zárják be a terem ajtaját.
- Nincs jogod ilyet tenni egy másik ember házában... - Egyenesedett fel a csempés talajról Ausztria.
- Tudtommal te sem lettél felhatalmazva arra, hogy Magyarországra emelhesd a mocskos kezeidet!

Ausztria tekintete haragossá vált, még sosem irritálta ennyire a germán ország jelenléte. Ám riválisa szempárja még az övénél is hevesebb volt, szinte izzottak az általa táplált gyűlölettől.  S mikor Poroszország közeledni kezdett felé, kék íriszéből rögvest kiszökött az undor, a harcolni vágyás és a bosszúság súlya, majd egy teljesen új, egészen idáig ismeretlen érzés költözött ennek mélységébe; a félelem érzete.
- Nahát, csak nem reszketsz tőlem? Ne tagadd, az arcodra van írva. Jól teszed, félj csak, rettegj engem s az egész germán birodalmat! Nem tart sok időbe és meglásd, a népem fogja uralni egész Európát! Már ha… megéled a holnapot.
Poroszország undok vigyora, és vérvörös, albínó tekintete szinte ölni tudott - ,mely teljesen  falhoz dermesztette Ausztriát. A megtorpant úrfi mozdulatlanul figyelte, ahogy vérre szomjazó kezek nyúlnak felé; mintha ki akarnák vájni keserű szemének mezsgyéjét. Szembeszegülni képtelen volt, lehet, hogy valóban kővé dermesztették. Hevesen dobogó szíve legbelül tiltakozott az őt elnyomó erő ellen így fohászkodni kezdett Isten irgalmáért.

Talán a mindenhatónak köszönhetően, vagy puszta szerencséből, de a bosszúéhes Poroszország feje mellett elsuhant egy apró, fényes tárgy s az pillanatok alatt belefúródott az előtte ácsorgó falba. Egy villa volt az.
- M-Magyarország? - Hökkent fel az elnyomott Ausztria. Elizabethet látván mintha kifakult testébe egy pillanat alatt visszaköltözött volna az élet.
- Poroszország, lépj el onnan, de tüstént!
A felszólított csak a hajadon hangjára volt hajlandó megfordulni, ám önmagában ez sem volt elég ahhoz, hogy eltántorítsák a szándékaitól. Így jött a következő csapás; nemesi markolatú villa helyett éles konyhakés fúródott a másik, falat ért evőeszköz mellé. Az újabb figyelmeztető lépés után Gilbertnek muszáj volt lemondania Ausztria megtorlásáról, ezért a lány kérésére hátrébb lépett az osztráktól.
- Magyarország, nem is mondtad, hogy újabban késtdobálóként jeleskedsz.
- Ha továbbgúnyolódsz a következő a fejedet fogja eltalálni.
- Hm.. "Törékennyé váltál", mi? Az a lány, aki az imént még azon sírt, hogy az évek alatt megfogyatkozott az ereje, a kezében serpenyőt lóbálva pár egyszerű konyhaeszközzel meg tudott állítani egy olyan hatalmas országot, mint engem.
- Nem értelek...
- Ahogy én se téged! Mindezek ellenére mégis miért akarsz hozzámenni egy ilyen aljanép arisztokratához? Mást se csinál, csak a barátnője szoknyája alá bújik!
Magyarország tekintetét szigorúan előreszegezte. Noha arca alig mozdult, egy hang sem hagyta el az ajkát.
- Csak... azt ne mond, hogy szereted őt... - A porosztól szokatlanul csenget Gilbert utóbbi válasza. Nem erőteljes és arrogáns hangnemmel bírt, hanem megtört, kissé rekedtes és halkan hangzó volt. Szinte suttogva ejtette ki. Ám a hajadon továbbra sem adott választ, némán állt az ajtó küszöbében. Szemeiből eltűnt a fény, mintha sírni akarna. És ez a bánatos, smaragdzöld tekintet mindent elárult Gilbert számára.

Poroszország, el kell hagynod a Bécsi udvart és az országom területét! - Szólította fel a birtok tulajdonosa, majd a magyar irányába intett, hogy a másik országnak is feltűnjön; a lány mögött seregnyi udvarőr sorakozik. Ezt észrevéve Poroszország magában megjegyezte, hogy ostoba dolog volt megfeledkezni az őrökről, hisz a konyha jókora ajtaját egyedül még Magyarország se tudta volna 'átrágni'.
- Nagy szerencséd, hogy nem hoztam magammal az embereimet... - Jegyezte meg Ausztriára irányába nézve, s mintha az arcára visszatér volna a régi, már megszokott gúny.
- Ausztria el ne feledd amit mondtam neked, hamarosan eljön az én időm is, úgyhogy jobb ha felkészülsz!
Roderich bólintott. Visszaszerezte a tudatát, a hitét és mélyszínű szemébe a kékvérűségét is. Lenéző mimikával kísérte végig, ahogyan szolgálói körbeveszik ellenfelét, majd hűen fizető őrség módjára kitessékelik a kastély területéről. A porosz szájából elsuttogott, utolsó mondat fülében még mindig cseng, emlékeiben a mai napig benne ég. Mintha szorító mondanivalója többet jelentene puszta szavaknál. Meglehet csak Ausztria gondolta így, de mintha ördög küldötte átok lengné körül ennek tartalmát, mely az egész világ számára hadat üzenhet.

Bis Bald.